1. Két szív

– Tudtad, hogy minden ördögnek két szíve van? – kérdezte Deron, miközben egy cukorka kicsomagolásával bíbelődött.
A temetőben úgy mozdult meg a levegő, mintha felhördült volna a titok hallatán. A sírkő tetejéről a szél felkapta a színes édességes papírokat, felkavarta a földről a leveleket, a közeli fűzfák ágai pedig vad csapkodásba kezdtek. A nagy kripta tetején ücsörgő két gyermek mégsem rémült meg a sírok között hallatszó neszektől vagy a baljós árnyak mozgásától, melyet a telihold fénye csalt elő az éjszakából.
Deron teljes nyugalommal ropogtatta a cukorkát, Sun pedig minden figyelmével a fiúra koncentrált.
– Hogy lehet valakinek két szíve? – értetlenkedett a Deronnak támaszkodó fehér szoknyás, hét év körüli szőke lány. A hideg szél rátapasztotta a lábára a jótündér-jelmezét. Mellette egy csillagvégű pálca kezdett sodródni a kripta pereme felé. Gyorsan elkapta.
– Így születtünk – a fiú csizmája sarkával lecsapott az előtte lévő szatyorra. Magához húzta és szétnyitotta. Már csak kétmaroknyi csemege volt benne. Lefelé görbült a szája az egyre fogyó adag láttán, mégis megkérdezte:
– Biztos nem kérsz egyet?
– Inkább beszélj a két szívről! Mi értelme van?
A fiú kivett három hosszú cukorkát, és a két combja közé fogta a zacskót.
– Az egyikkel fényt hozunk, a másikkal pedig pusztítunk – magyarázta, miközben tovább bontogatta a papírokat. – A fényhozót aranyszívnek, a pusztítót pedig a harag szívének hívjuk. Az érzéseinktől függ, melyik dobog többet.
– Miért?
Deron betömte a szájába az édességet, és átkarolta a fehér ruhás lányt.
– Mert így alakult ki az Első Ördögben, Challuyban. Előtte életdémonoknak hívtak minket, de csak addig, amíg szert nem tettünk a pusztítás szívére. Akkor aztán letaszítottuk az uralkodó fajt a trónról, és ördögökké váltunk. Mindig az a faj viseli az ördög nevet, amelyik uralkodik Nefrában. Ennek már 864 Ördöge…
– Nem is vagy halhatatlan?– vágott közbe csalódottan a lány.
Deron halkan felmordult, nyílhegyvégű farka éles suhintással szelte a levegőt. Karmos keze belemarkolt a lány vállába, átlyukasztva a fehér ruha lenge anyagát.
– Nem, nem vagyok, Sunny. Már ezerszer megbeszéltük, hogy az általatok elképzelt pokol nem azonos Nefrával. Teljesen más a démonok világa, mint az emberi mendemondákban! Neked kellene ezt a legjobban tudnod – morogta a fiú egy pillantásra sem méltatva a lányt.
A dorgáló szavak után Sun sokáig hallgatott. A zacskó tartalma pedig egyre fogyott.
– Mesélsz még a két szívről? – kíváncsiskodott halkan a lány.
– Attól függ, mire vagy kíváncsi – csámcsogott Deron.
– Tényleg aranyból van a szíved?
– Nem valódi aranyból, csak olyan színű fényt termel – felelte. – Ez a nyers mágikus erőnk.
– Megmutatod? – kérdezte mohón a lány.
Deron azonnal jobb kedvre derült a kérdéstől. Összehúzta a zacskót, lenyelte az édességet, lehunyta a szemét, és mély levegőt vett.
– Kicsit melegebb leszek, de nem foglak megégetni, ne aggódj!
Az ördög testéből hullámokban tört elő a bársonyos meleg, kreolos bőre bronzos ragyogásba kezdett. Finom fahéjillatot árasztott; fekete, egyenes szarvainak csavaros barázdáiba lassan kúszott fel a fény, mintha cseppfolyós napsugár lenne, mégsem volt olyan vakító. Lágy aranyfolyónak tetszett, ami csendes izzással tör utat a sötétben.
– Ez az aranyszívünk ereje – mondta büszkén Deron, és kinyitotta a szemét. Ék alakú pupillája körül mintha valódi olvasztott arany bugyogott volna. – Ezzel a fénnyel bármilyen betegséget meg tudunk gyógyítani. Ennél erősebb gyógyító erő nem létezik a világon.
A fény egy pillanat alatt megszűnt, a fiú pedig nyújtózott egy jót a mutatvány után.
– Ez az erőnk alapja. De egy démonnak sohasem csupán a vele született képességei adják a hatalmát. A pecsétmágia is ugyanolyan fontos szerepet játszik benne.
– És mi van a harag szívével?
A fiú megvakarta az orrát és a holdra nézett. Csendesen merengett, és úgy tűnt, ismét némaságba burkolózik, mikor halkan kimondta:
– Nem tudom, Sunny.
– Hogy érted, hogy nem tudod? Ördög vagy, nem? – méltatlankodott a lány.
– Persze, hogy ördög vagyok!
Egy néma pillanatig a lány feszülten figyelte a haragos fiút, majd fittyet hányva a vadul suhogó farok vészjósló hangjára, ismét megkérdezte:
– Akkor?
Az ördög ingerülten a zacskóba markolt, és egymás után válogatta ki az apróbb csokoládékat.
– A pusztítás szíve mindent és mindenkit felőröl és megmérgez. Nincs a Földön olyan anyag, ami képes ellenállni az erejének – magyarázta türelmetlenül, mintha nem lenne egyértelmű. – Még mi, ördögök is megsérülünk, amikor az aranyszívünknél többet dobog.
– Fáj, amikor a szíved dobog? – álmélkodott a lány.
– Állítólag majd fog – mondta Deron kurtán, és ökölbe szorította a kezét. – Nekem még nem kezdett el dobogni… – suttogta olyan halkan, hogy csaknem elnyomta a hangját a zacskó zörgése.
Újabb szélroham söpört végig a temetőn. Hangos üvöltésébe gyermeknevetés keveredett, amit a közeli faluból hozott magával. Egy pillanatig úgy ölelte körbe őket a zsivaj, mintha ott lenne az egész nevető gyereksereg, aztán továbbcikázott a semmibe.
Deron bosszúsan felmordult, és a sarkát a kőbe verte.
– De majd egyszer elindul, és akkor senki nem mer majd nevetni rajtam! Én leszek Nefra legnagyobb királya, és porrá égetek mindenkit, aki akár csak ferde szemmel néz rám! Még a nemesek is félni fognak tőlem!
– Miért? A nemesek ki szoktak nevetni? – kérdezte meglepetten a lány.
– Biztosan – morogta sötéten Deron. – Én leszek a királyuk, és még mindig nem dobog a másik szívem, ahogy egy rendes ördöghöz illik.
Sun borúsan megvonta a vállát.
– Ne is törődj velük! Én is mindig ugyanazokat az unalmas butaságokat hallgatom – vigasztalta.
– Unalmas butaságok? – kérdezte kíváncsian Deron.
Sun rosszkedvűen biccentett.
– Hogy miért nincs mamám, meg hogy biztosan azért vagyok olyan illetlen. Apa szerintük túl sokat iszik, és néha azt mondják, intézetbe kellene mennem. Beszélnek még házi feladatról, meg arról, hogy mi lesz velem, ha felnövök – fintorgott a lány, és megcsóválta a fejét. – De itt vagy nekem te, és így már nem is tűnnek másnak, csak unalmas butaságoknak.
Deron felnevetett, és átkarolta a lányt.
– Jobban kéne félned tőlem, Sunny! – jelentette ki dölyfösen, majd komoly hangon hozzátette: – Egy nap én leszek az Ördög!
– Nem baj – mondta a kislány gyermeki ártatlansággal.
Csend állt be közöttük. A lány megszorította a csillagvégű pálcáját, majd vágyakozva Deron felé fordult.
– Veled mehetek Nefrába?
– Tessék? – hökkent meg Deron, és leplezetlen döbbenettel nézett a lányra.
Sun széles mosollyal bólintott.
– Örökre veled akarok maradni. Nem érdekel, hogy hány szíved van vagy hogy bántasz majd másokat. Csak azt akarom, hogy mindig velem legyél.
Deron elhúzódott, és ideges arccal felemelkedett.
– Ha akarnálak, se vihetnélek magammal!
A kislány értetlenül pislogott. Deron lemondóan megcsóválta a fejét.
– Te ostoba! Te ember vagy, én meg ördögherceg! Hogy hihetted, hogy…?!
Deron abbahagyta a kiabálást, és csípőre tett kézzel elfordult.
– Miért akarnál velem jönni mindazok után, amiket meséltem neked?
– Mert ott biztos nem szól minden butaságokról – felelte Sun, mintha nem lenne egyértelmű.
Deron összevont szemöldökkel eltűnődött, majd kijelentette:
– Azt nem lehet, Sunny. Neked itt a helyed.
A lány úgy pattant fel, mintha a pálcájával akarna nekiesni a fiúnak. Közel lépett hozzá, és feldúltan fújtatott.
– De én veled megyek Nefrába! Nem akarok itt maradni!
– Az élet nem olyan, mint ahogy elképzeled, Sunny. Ember vagy, nem démon. Semmi keresnivalója ott egy embergyereknek! Az első adandó alkalommal megölnének!
– De te feltámaszthatnál – védekezett konokul a lány.
Deron szégyenkezve megérintette a lány arcát, és a dühöngő barna szemébe nézett.
– Nem vagyok mindenható, Sun. Még ha nagy varázserőm is van, nem olyan, ami visszahozhatna az életbe, vagy megóvhatna a haláltól. Ha megsebesülnél, azt még…
– Te semmirekellő ördög! Mire vagy jó egyáltalán?! – kiáltott fel a lány, és sírva ellökte magától a démon kezét. – Semmit nem ér a fényed! Még egy zseblámpával is többre megyek, mint veled!
Deron a földre lökte.
– Hogy mersz így beszélni velem?! – üvöltötte. – Én Ergreyn Welfroz L’Senthys Deronald vagyok, Nefra hercege!
A démon megnyugtató, fekete íriszébe vörössel rajzolta be magát a gyűlölet, fekete inge alatt kirajzolódtak a vörös erek, végigfutottak a nyakán, és a száját is körbehálózták. A teste megroggyant, miközben a mellkasát szorongatta. Denevérszárnyai vörös lángokba borultak, felgyújtva a mögötte álló fűzfát. A környező sírköveket pokoli bíborszín világította meg, árnyékuk vad táncot járt a halott földön.
Sun az arca elé emelte a karját, hogy megóvja a hirtelen jövő pokoli hőhullámtól. A fűzfából áradó megannyi vörös szikra tűzviharként vette körbe. Fehér, vékony anyagú jelmeze vörös foltokban foszlott le róla. Sikoltva pattant fel, de a démon körül gyúló tűzhullám visszanyomta.
– Kérlek, Deron! Ne! – kiáltotta kétségbeesetten.
Az ördög arcán torz harag tükröződött, kitárta a száját, megmutatva pokolszínű torkát, és egy újabb üvöltéssel rászabadította Sunra az összes haragját.

***

A vörös szempár még mindig úgy izzott Sun előtt, mintha csak tegnap látta volna, noha már több mint tizenkét év telt el a baleset óta. A rászakadó tűztenger ellenére viszont csak a kisujján esett maradandó sérülés. Kívülről szokványos harmadfokú égésnek tűnt, ami már rég meggyógyult, de valójában úgy érezte, mintha folyamatos tűz lángolna a bőre alatt.
– Sun Williams! Hallottad, amit mondtam? – ébresztette a gondolataiból egy tekintélyt parancsoló, női hang.
Sun álmatagon fordult hátra a művérrel és műanyag pókokkal díszített pultjától. A mögötte lévő iroda ajtajából kiáltott rá egy középkorú, boszorkánysüveget viselő, karcsú, vörös hajú nő. Vérvörösre kent, szép vonalú ajka vékony vonallá préselődött. – Figyelj, ha hozzád beszélek! – mondta változatlan gorombasággal.
– Figyelek, Teresa – felelte kimérten Sun.
– Csinálj helyet a raktárban! Nick mindjárt itt lesz az áruval!
Sun felemelkedett magas székéről, és útját a zsúfolt alagsori bolt középső polcfolyosója felé vette. Tornacipője hangosan csikorgott a vércseppeket idéző linóleumon. A plafonra felaggatott óriási pókhálók miatt úgy tűnt, mintha nőies alakjának árnyéka belesétálna egy nagy pók csapdájába. Megállt az egyik, átkokkal teli könyvsornál, megigazított egy antik hatású kötetet, majd végignézett az apró rekeszekkel teli polcsoron. Minden a helyén volt. A gyertyák, a kristályok és az előre megvásárolható vudubabák is rendben sorakoztak. Továbbindult.
Már több mint két éve dolgozott a Paranoia nevű helyen, amit Gournotta lakosai röviden Para-boltnak hívtak. Utah államban ez volt az egyetlen üzlet, ami ötvözte mindazt, amivel ki lehet szolgálni az új és a régi kor természetfeletti jelenségeivel foglalkozó emberek igényeit. Leginkább egy horror- és egy ezoterikus bolt keverékének lehetett nevezni, de sok okkult témával foglalkozó könyvet tartottak, valamint boszorkányrituálékhoz szükséges eszközöket is.
Látszólag minden adott volt, hogy közelebb kerüljön a pokolhoz, azonban Sun még mindig nem jutott előrébb a Nefra utáni kutatásában. Megnehezítette a dolgát az, hogy soha nem hallott senki arról a pokolról, amiről Deron mesélt. Az önjelölt nagy varázslók és boszorkák mind rendíthetetlenül kiálltak rituáléik és tudásuk valódisága mellett, esküdve arra, hogy ők már lepaktáltak az ördöggel. Sunt viszont inkább elkeserítette, hogy a valóság és a közhiedelem néhány apróságot leszámítva teljesen eltért egymástól. Mégis itt maradt a középiskola befejezése után, reménykedve abban, hogy a sok hókuszpókusz alatt lel egy, a valódi alvilághoz vezető nyomot.
Tudta, hogy amíg nem talál gyógymódot a kezében izzó fájdalomra és a vele járó számos pokoli mellékhatásra, addig képtelen lesz új életet kezdeni.
Benyitott a zombiplakátos ajtón, és felkapcsolta a villanyt az ablaktalan, állott levegőjű, raktárnak használt folyosón. Kétoldalt polcok sorakoztak, előttük tornyosultak a dobozok és a ládák. Sun kihúzta nyúlfarknyi szőke copfjából a hajgumiját, hogy szorosabbra fogja a haját a munka megkezdése előtt. Létrát ragadott, és rutinosan kezdett bele az árucikkek feltornyozásába a szekrények tetején.
A teste automatikusan végezte a mozdulatokat, de arra figyelt, hogy a kisujját egyenesen tartsa, és ne mozdítsa. A fájdalom szinte elviselhetetlenné nőtt, ha behajlította, így megszokta, hogy az ujját ebben a béna állapotban tartotta. Míg pakolt, elmerengett az előző éjszakai rémálmán. Sokszor álmodott hegyes fogú, arctalan, vörös, kék és zöld szemű démonokról, akik rendszerint őt kínozták – vagy éppen ő kínzott másokat. Nem tudta, melyik volt a rosszabb, de a végeredmény mindig ugyanaz volt: csuromvizesen, sikoltva, lüktető kisujjal ébredt.
Az ajtó kinyílt mögötte, és egy kopasz, sebhelyes arcú, öltönyös férfi lépett be rajta. Magas volt, és jó kiállású, a karmolásokkal együtt is – amelyek az arca közepétől a szemhéján át a feje tetejéig nyúltak – kifejezetten jóképű volt. Nicholas volt az, Teresa férje, aki a nejével ellentétben csupán üzletembernek vallotta magát. Mégis egyedül ő volt az, akinek Sun elmondta a meg nem nyugvó sebe titkát. A főnökének is hasonló sors jutott, csakhogy őt elmondása szerint gyerekkorában vámpírok támadták meg, akkor szerezte azokat a csúnya sebhelyeket a fején.
– Milyen volt az éjszaka? Álmodtál valamit Deronról? – kérdezte felé lépkedve Nick.
Minden reggel ezzel a kérdéssel indított, ha négyszemközt voltak. Sun nem emlékezett tisztán az ördögherceggel eltöltött időszakra, de néha felrémlettek neki a közös pillanataik, amikor a démon mesélt neki Nefráról. Nem volt túl sok információja, összesen három oldal tömény tény a valódi alvilágról. Ezeket több mint tíz éve gyűjtögette egy erre fenntartott régi naplóban, amit csak úgy hívott: Emlékfüzet.
– Nem, csak a szokásos rémálmok – felelte. – Megint kitépték a karom – lejjebb mászott a létrán, hogy egy lapos faládát tegyen a szekrény tetejére. – Hoztál valami jó horrorkönyvet? A régiek kezdenek használhatatlanok lenni.
Sun reménykedve fordult Nick felé. A férfi minden nagyobb beszerző útján szerzett neki újdonságokat, amelyekből ha eleget olvasott lefekvés előtt, rémálmok nélkül vészelhette át az éjszakát. A horror furcsa és ellentmondásos kezelésnek tűnhet lidércnyomásra, de neki bevált.
– Nem. Pedig több antikváriumba is benéztem hazafelé. Mind megvan neked – mondta csalódottan Nick.
Sun keserűen gondolt az éjszakára, és eltűnődött, horrorgyűjteményének melyik darabjával kísérletezzen, hogy rendesen tudjon aludni. Az interneten ritkán botlott hatásos műbe.
– Apád hazaért már? – a férfi megtorpant az egyik könyvespolc előtt.
– Nem – vágta rá a lány a megszokott nemtörődömséggel.
– Hány hónapja ment el, kettő, három?
Nick kivett egy könyvet, és kinyitotta az első oldalon.
– Három. Addig jó, amíg távol van, megkíméljük egymást a felesleges veszekedéstől – felelte Sun, mielőtt egy nagy levegővétellel egy nagyobb doboz alá nyúlt volna.
– Még mindig nem nyugodott bele, hogy évet halasztottál az egyetemen?
– Nem tudom, nem hívott, mióta elment.
– Nem aggódsz érte?
– Biztos nagyon megsértődött rám. Tud magára vigyázni – felelte Sun, noha ő is kezdett aggódni. Ha hónapokra el is tűnt az apja, havonta legalább egyszer bejelentkezett telefonon. Bármit is csinált, biztosan nem darukezelő volt, mégis ezt hazudta mindenkinek, még Nicknek is. Az apja balhés fickó volt sok tartozással, ami miatt egyszer már menekülniük kellett az előző lakhelyükről, és nevet is változtattak.
Nick mély aggodalommal pillantott fel a könyvből, mintha legalábbis tisztában lenne azzal, mi jár Sun fejében.
– Biztos minden rendben? – kérdezte.
– Már miért ne lenne? – vágott vissza a lány morcosan.
Nick becsukta a könyvet, és a létra alá sétált.
– Mert tizenkilenc éves vagy, és az apád az év egynegyed részében magadra hagyott.
A lány arcrándulás nélkül leszökkent a létráról.
– Biztos csak felszedett valakit. Ne aggódj, nem vagyok egyedül! Ott van nekem Brian és Melissa.
Nem tűnt úgy, mintha Nick megnyugodott volna attól, hogy a lány megemlítette a barátnőjét és a barátját, de nem folytatta tovább a vallatást. Sarkon fordult, és kifelé menet közömbösen odabökte:
– Hozom az árut.

Dél is elmúlt, mire mindent kipakoltak és elrendeztek, beleértve az új árukat is. Nick hozott zombis képregényt, báli maszkokat, tarot-kártyákat, jelmezeket a két hét múlva esedékes halloweenra, és néhány egyiptomi amulettet is. Azután a házaspár bezárkózott az irodába, Sun pedig nekiállhatott salátája elfogyasztásának.
Már az utolsó falatoknál tartott, mikor nyílt az ajtó. Hangos zombihörgés törte meg a csendet, majd egy éles, velőtrázó női sikoly hallatszott az elektromos mozgásérzékelő hangszórójából. Sun gyorsan a pult alá dugta az edényét. Egy bőrkabátos, széles vállú férfi lépett a boltba. Kócos, barna tincsei alól előbukkanó, markáns arcát lassan szakállá sarjadó borosta takarta. Fáradtnak látszott. Sun átlagos apukának nézte volna, aki jelmez után érdeklődik, de a férfi színes kontaktlencsét viselt, indigószínű szeme volt. A lány reménykedett benne, hogy nem egy önjelölt boszorkánymester, aki azért utazott ide messziről, mert hallotta, hogy ebben az üzletben árusítanak sárkányvért, ami elengedhetetlenül fontos forradalmian új varázslatához. Történt már hasonló.
– Miben segíthetek? – kérdezte, miután gyorsan lenyelte a falatot.
A férfi tétován körbenézett a boltban, mintha maga sem tudná, hogy mit keres. Becsukta az ajtót, lelépkedett a három lépcsőfokon, majd megállt a pult előtt.
– Helló!
Sun megborzongott a férfi hangjától, noha az idegennek nagyon is kellemes hangszíne volt.
– Helló! – köszönt vissza, és ismét megkérdezte: – Tudok valamiben segíteni?
A férfi tanácstalanul nézett körbe, miközben az irodából hangos kiabálás szüremlett ki. Sun kínosan elmosolyodott. Már jó fél éve veszekedett a házaspár, ezzel nem tudott mit kezdeni.
– Nyugodtan mondd, ami érdekel, bármilyen furán is hangzik! Hidd el, hallottam már egyet s mást itt. Ha tudok, segítek.
A férfi már nyitotta a száját, amikor az ajtó kivágódott, és Teresa csörtetett ki kabátban, a táskájával a vállán. Néhány lépés után azonban megtorpant, ahogy megpillantotta az idegen férfit.
– Ritkán látni ilyen rossz aurát, mint az öné. Mondja csak, nem kísérik az életét folyamatos csalódások?
A férfi arcán feszültség mutatkozott, értetlenül a lányra nézett, aki viszont próbált mosolyogni rá. Teresa sűrűn mondott hasonlókat az új vásárlóknak. Sunt már az első ideérkezésekor átkozottnak minősítette, és ezt az elmúlt években fenn is tartotta.
– De… mióta csak élek – morogta a férfi, szemét le nem véve a lányról. – Remélhetőleg a szerencse ma visszatér hozzám.
– Nem a szerencse hagyta el, hanem átok ül magán! – jelentette ki a nő magabiztosan.
Nick is kilépett az irodából. Felindultságáról a fején lüktető ér és a füle bíbor színe árulkodott, mégis udvariasan mosolygott.
– Hadd döntse el az úr, hogy el van-e átkozva, vagy sem. Miben segíthetünk?
– A megérzéseim nem tévednek! – rikácsolta a nő, és vádlón a férje felé fordult. – Felismerem, ha valakit elátkoztak!
– Igazán? Mert rám is azt mondtad, mikor megismerkedtünk, mégsem ül rajtam semmiféle átok. Vagy ezzel akarod felhívni magadra a figyelmet? Talán új szeretőt vadászol magadnak?
Teresa szája megremegett.
– Megmondtam, hogy nincs szeretőm! – kiáltotta elkeseredetten, aztán elviharzott az indigó szemű férfi mellett, dühösen feltrappolt a három lépcsőfokon, majd becsapta maga mögött az ajtót.
Nick mélyet sóhajtott, majd mosolyt erőltetett az arcára.
– Elnézést kérek a feleségem miatt! Mostanában mindenkire rámondja, hogy átkozott. Miben lehetünk a segítségére? Talán maga is egy akaratos feleség miatt van itt? Esetleg a gyermekének kellene jelmez Halloweenra?
Az indigószemű vetett egy utolsó pillantást Sunra, majd hátat fordított neki.
– Nincs családom – motyogta az orra alatt, és kisietett.
– Nem is tudom, hogy vehettem el egy ilyen hárpiát. Teljesen megbolondult az utóbbi időben, még a vásárlókat is elkergeti – panaszolta Nick.
A lány ezzel nem tudott ellenkezni. Teresa az elmúlt fél évben valóban elég kiállhatatlan volt.
– Nem vettél észre arra utaló jelet, hogy van valakije? – kérdezte Nick.
– Nem – felelte a lány, és biztató mosollyal próbálta eloszlatni a főnöke aggodalmát. – Amilyen féltékeny mostanában, biztosan másról lehet szó. Múlt héten az egyik beszerzőt gyanúsítgatta telefonon, hogy el akar csábítani téged.
A vigasztaló szavak hatástalanok voltak az üzletvezetőre. Megcsóválta a fejét, és inkább visszament az irodába.

Alighogy Sun elmosta az edényét, ismét zombihörgés hangzott. Péntek volt, ez idő tájt szoktak beszállingózni a délutáni hullám első vásárlói. Egy sápadt, vörös hajú, pufók nő araszolt le a lépcsőn, majd szemérmesen és idegenül tekintett körbe.
– Miben segíthetek? – kérdezte barátságosan a lány.
– Egy barátnőm küldött ide. Azt mondta, hogy te tudsz olyan varázslatot, amivel megvédhetem a férjem.
Sun azonnal felemelkedett, hogy a megfelelő polchoz vezesse az új vásárlót, viszont kételkedett abban, hogy akármilyen hatása is lenne annak a „varázslatnak”. Főleg a számtalan sikertelen démonidézés igazolta számára, hogy az emberi varázslat illúzió csupán. Ettől függetlenül örömmel hasznosította az évek alatt összeszedett tudását, és mutatta be az érdeklődőknek az emberi mágia fortélyait.
A délutáni órákban megállás nélkül záporoztak a vásárlók, vagy éppen a szerelmi kötések után érdeklődő iskolás lányok. Este fél hétre az áradat teljesen elapadt. Sun elvégezte a szokásos zárás előtti takarítást és a bevétel leszámolását.
Miután végzett, kényelmesen hátradőlt a magas székben. Már csak tíz perc volt hátra a zárásig, mikor kinyílt mögötte az iroda ajtaja, és Nick dugta ki rajta a fejét.
– Be tudnál jönni?
Sun felpattant, és besietett a szűkös, dossziéktól hemzsegő irodába, aminek a felét egy nagy íróasztal foglalta el. Nick becsukta az ajtót. Fáradtnak és szomorúnak tűnt. A zsebéből egy apró fekete dobozt vett elő, és a lány felé nyújtotta. Sun azonnal érte nyúlt, de a férfi hirtelen visszahúzta a kezét.
– Szeretném, ha nem csinálnál hülyeséget – mondta figyelmeztetésképp.
– Hogy érted? – értetlenkedett a lány.
– Nyisd ki!
Sun kikapta Nick kezéből a dobozt, és kinyitotta. Egy bronzszínű kis medál pihent a kék bársonyban, hozzá illő lánccal. A medál teteje ujjnyi széles tölcsért formázott, az alja egy kihegyezett ceruzavégre emlékeztetett. A két rész illesztését egy gyűrű takarta, amelyen egy apró, fémből öntött denevérszárny lengedezett. Sun kezéből kiesett a doboz. A lány remegő kézzel emelte fel az apró, ékszernek tűnő tárgyat, amelyet azonnal felismert: Deron is ilyet hordott a nyakában, ő pedig már többször is papírra vetette jellegzetes alakját. Palaticknak hívta, a démonok iránytűjének.
– Honnan van? – kérdezte mohón.
Nicholas arckifejezése azt sugallta, hogy rossz hírt kell közölnie.
– Az egyik nagykerben láttam egy fickó nyakában. Azt mondta, hogy az Antarktiszról származik. Nézz bele!
A tölcsér mélyében egy dupla körbe karcolt hópehely formája rajzolódott ki. Sun öröme egyből tovaszállt. Soha nem volt ijedős típus, de az Antarktisz olyan része volt a világnak, amelynek már csak az említésétől is végigfutott rajta a borzongás. Az egyik rémálmában halálra fagyott egy kietlen, jeges síkságon. Emiatt megrögzötten kerülte a hideg helyeket, és ha huzamosabb ideig fázott, sűrűn tört rá a pánik, hogy halálra fog fagyni.
– Egyáltalán nem hangzik ostobaságnak, hogy a démonok az Antarktiszon tartsák Nefra kapuját – jelentette ki némi gondolkodás után. – Deron is tudja, mennyire félek a hidegtől.
A tulaj lemondóan megcsóválta a fejét, majd a mellkasán összekulcsolta a karját.
– Ugye, nem hiszed, hogy pont miattad tették oda a kaput, hogy biztos ne juthass át Nefrába? Kétlem, hogy Deron hercegnek ilyen fontos lennél.
– Mi másért lenne sérült csak az ujjam?! – kelt ki magából a lány, és felemelte a kezét. – Deron meg akart büntetni, azért hagyta meg az ujjamat égetten. Biztos vagyok benne, hogy büntetésnek szánta. Ezért kell eljutnom hozzá, hogy befejezze végre a gyógyításomat.
A főnököt nem győzte meg a teória, amire Sun jutott az elmúlt évek során. Higgadtan válaszolt:
– Figyelj, Sun! Tudom, hogy mennyire meg akarsz gyógyulni, de ne légy ilyen elhamarkodott! Nem emlékszel rendesen arra, hogy milyen volt a kapcsolatod vele. Akár újra meg is égetheted magad.
– Ha nem gyógyulok meg, csak egy módon vethetek véget ennek, de nem fogok megszabadulni az ujjamtól, ha van más út is! – kiáltott fel a lány.
Nick sóhajtott, és végigsimított a karmolásokkal teli, kopasz fején.
– Ez már nem játék – mondta halkan. – Többet is elveszíthetsz, mint az ujjad. Az ég szerelmére, gyerek volt még, mikor megégetett! Mi van, ha azóta még rosszabb lett? Megértem, hogy tudni akarod, mi történt veled a múltban, de a leendő Ördögöt akarod meglátogatni a pokolban!
– Én nemcsak tudni akarom, hogy mi volt, hanem le akarom rendezni az ügyünket végre! – csattant fel Sun, és felmutatta az iránytűt. – Itt a lehetőség, hogy újra találkozhassak vele!
Nick csüggedten lesütötte a szemét és sóhajtott, Sunban pedig ekkor tudatosult, hogy a férfi nem akar ennél jobban belefolyni. Elég volt neki a bizonyosság, hogy valóban létezik az a pokol, amiről évek óta beszéltek.
– Te nem akarod tudni, hogy kik támadtak meg, és miért? – kérdezte a lány, hangjában kiábrándultság csendült.
Nick lemondóan ingatta a fejét, és úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kérdést:
– Gondolkodj, Sun! Mi lenne, ha valóban átjutnál? Még ha mások is, mint az emberi mendemondákban, mi vagyunk az élő bizonyítékai annak, hogy a démonok egyáltalán nem kedvesek és jószívűek. A démon, akit a barátodnak hittél, egy életre megnyomorított – biccentett a kisujja felé.
Sun bosszúsan kihúzta magát, a főnöke viszont tovább folytatta:
– Deron valószínűleg azt sem tudja már, hogy ki vagy. Még ha emlékezne is rád, miért lenne gondja a démonok hercegének egy emberlányra, akit majdnem megölt? Csak megláttam a láncot, és nem volt szívem otthagyni, de nem akarom, hogy ostobaságot csinálj! Már attól pánikba esel, ha leesik az első hó. Hogyan akarnál te a Déli-sarkra menni?!
Sun tisztában volt vele, hogy Nicknek igaza van, még az is eszébe jutott, hogy a férfi hazudik a palatick lelőhelyével kapcsolatban, nehogy odamenjen, de nem számított. Volt végre egy biztos nyom, amin elindulhat.
– Deron emlékezni fog rám – felelte Sun konokul. – Ha bocsánatot kérek tőle, és meggyógyított, talán újra jóban is lehetünk.
– És ha még mindig haragszik rád? Mi van, ha bántani akar?
– Majd kiengesztelem valahogy – felelte a lány. – Ledolgozom neked az iránytű árát, mielőtt útra kelek.
Nick lemondóan végigsimított a kopaszra borotvált fején.
– Nem szükséges. Válunk Teresával, és nem tudunk megegyezni, hogy ki vigye tovább az üzletet, így inkább eladjuk a maradék árukészletet, és továbbállunk.
Sun lélegzete elakadt, és elárasztotta a borzongató, hideg üresség. Imádott a Para-boltban dolgozni, olyan volt számára, mint egy biztonságos otthon, ahol nem érezte magát furcsának vagy különcnek a kényszeres horrormániája és a pokol iránti érdeklődése miatt.
– Sajnálom – folytatta a főnöke. – Próbáltam Teresát rábeszélni, hogy legalább a hónap végéig maradhass, de hajthatatlan. Az iránytű a tiéd. Nem kell kifizetned. Ajándék.
– Te most kirúgsz?! – csattant fel megdöbbenten a lány.
Nick összevonta a szemöldökét.
– Nem tehetek mást, Sun.
Sunban szinte még nem is tudatosult a tény, hogy ez az utolsó napja, mikor újra felsikított a mozgásérzékelő. A lány gondolkodás nélkül felrántotta az ajtót. Ismét az indigó szemű fickó állt a pult előtt. Kinézetében csupán annyi változás történt, hogy most már csupa víz volt, ázott haja csimbókokban lógott az arcába.
– Miben segíthetek? – kérdezte Sun. Észre sem vette, hogy remeg a hangja.
– Sun, majd én kiszolgálom az urat. Menj vissza az irodába, és nyugodj meg egy kicsit, rendben? Tudod, hogy nem akarok rosszat neked.
Sun tisztában volt azzal, hogy Nick a legjobbat akarta neki, mégsem bírt tovább maradni. Úgy érezte, mintha hátba szúrták volna. Nem akart sírva fakadni előtte, vagy megbántani még valakit, akit szeret, csak azért, mert érthető okokból az útjaik különválnak. Sosem volt jó a búcsúzásban. Visszalépett, és az iroda sarkában lógó kabátjáért sietett. Gyorsan belebújt, majd a nyakába akasztotta és a pulóvere alá rejtette az iránytűt.
– Sun. Légy szíves maradj, és beszéljük meg! – kérlelte halkan a férfi.
Sun mindig is érezte, hogy nehéz Nicknek ellentmondani, most is megtorpant, és úgy érezte, csapdába ejti a férfi szomorú tekintete. Hiába próbált továbbmenni, a fejébe éles fájdalom nyilallt. Egy hosszú pillanatig rabul ejtette a bánatos, zöld szempár.
– Majd holnap megbeszéljük – suttogta.
Nick lesütötte a szemét a válasz hallatán, és tétova sóhaj hagyta el a száját.
– Holnap reggel elviszem a fizetésed, oké?
Sun hirtelen jött fejfájása apró nyomássá enyhült, és végül megszűnt. Nem várt tovább, azonnal elrohant a főnöke mellett, tudomást sem véve az indigószeműről. Felkapta a pult alól a hátitáskáját, és kimenekült az üzletből.
Akkor eredtek el a könnyei, amikor arcon csapta az utcai esővízpermet a lépcsős feljáróban. Egyből elárasztotta a hidegtől való félelem, és halkan szipogva összehúzta a kabátját. Nick olyasmi volt számára, mint egy gondoskodó apa. Sosem kérdezett túl sokat, de nem is siklott át azon, ha látta, hogy ő nincs jól, vagy bántja valami, ráadásul hitt neki Deronnal kapcsolatban. Az igazi apjával ellentétben a főnöke mindig mellette állt.
Érezte, hogy nyílik az ajtó a háta mögött, ezért gyorsan a fejébe húzta a kapucniját, és felrohant a lépcsőkön.
– Várj! – kiáltott utána a kellemes férfihang.
Sun megint megborzongott, majd hátranézett. A furcsa szemű idegen leplezetlen kíváncsisággal mérte végig.
– Te vagy Sun Whiscost, ugye?
Sun úgy érezte, hogy a név hallatán elhagyja a lélek. Sóbálvánnyá dermedt, és a másodperc töredékrésze alatt futott végig az agyán, hogy senkinek nem lenne szabad ismernie a valódi nevét. Az apja miatt változtatták meg és menekültek el az előző lakhelyükről három évvel ezelőtt. Egyszer már megtörtént az, ami most: idegenek kezdték követni és üldözni.
Nem várt egy percet sem azzal, hogy válaszoljon, feleslegesnek látta letagadni a személyét, ha már megtalálták. Azonnal rohanni kezdett az esőben.

02. Vihar

Sun úgy rohant, hogy többször is majdnem kicsúszott a kezéből a telefon. A szakadó eső és a mellette elhúzó autók miatt ráfröccsenő víz is megnehezítette, hogy tárcsázzon. A barátját akarta hívni, hogy ne a megbeszélt helyre menjen érte, mikor megcsörrent a készülék a kezében. Nick kereste. Sun elutasította a hívást: tisztában volt vele, hogy nem keverheti bele a férfit az apja ügyeibe, elég gondja volt szerencsétlennek nélküle is. Hátranézett, de meglepetésére senki nem követte. Megállt, és bután pislogott a kivilágított utcára. A kusza hajú fickó feltűnt, de közel sem futólépésben, ahogy az egy üldözőtől várható lett volna. Sietett ugyan, de nem kezdett el rohanni akkor sem, amikor meglátta őt. A lány megnyugodva kényelmes kocogásra váltott, és felhívta a barátját, Briant.
– Szia, szivi! – köszönt a fiú jókedvűen.
– Helló! Változott a terv: a központi parkba kellene jönni értem, most azonnal. Jó lenne, ha sietnél!
– Hová ez a nagy sietség? Hiszen imádsz a Para-boltban lenn!
Sun úgy döntött, inkább nem köti a fiú orrára, hogy követik.
– Kirúgtak! Gyere, ahogy tudsz, megfagyok!
– De Sun… – akadékoskodott a fiú, Sun viszont letette a telefont.
Jobbnak látta, ha a barátját sem rángatja bele jobban, csak egy gyors hazafuvarozás erejére. Brian szerette a sebességet, és kérés nélkül is húzni fogja a gázkart. Jobb és gyorsabb volt, mintha taxival menne.
Elért a bevásárlónegyedhez, és behúzódott egy étterem reklámtáblája mögé. A torkában gombócot érzett, mégis kikereste az apja számát. Soha nem hívta volna fel, ha nem lett volna rá nagy szüksége. Megnyomta a hívógombot, és a füléhez tette a készüléket. Kicsengett, de meglepetésére nem az apja szólt bele, hanem egy nő.
– Igen? – az ismeretlen nő hangja varjúkárogásra emlékeztette Sunt.
– Helló! Sun vagyok, Ryan lánya. Apa a közelben van?
– Nincs – felelte a kelletlen hang. – Miért keresed?
A lány torka elszorult, és magában a rendes pokolba kívánta a semmirekellő apját, hogy akkor sem elérhető, amikor kéne.
– Figyeljen, át tudna adni neki egy üzenetet? – kérdezte sürgetően.
Abban a pillanatban egy hatalmas hétágú villám terítette be az eget, nappali világosságot hozva az épületek közé. A lány a szabad fülébe tette az ujját, számítva a villámmal járó égzengésre – ami azonban elmaradt.
– Persze – válaszolt immár komolyabban a nő.
– Hívjon vissza minél előbb! Megtörtént ugyanaz, ami három éve, és… – Sun hiába akarta folytatni, a vonal megszakadt. Újabb villám hasított keresztül az égen, ez is méretes példány volt, mint az előző, talán annál is nagyobb. A végei a természet törvényeinek ellentmondva kerülték el több magasabb ház villámhárítóját, és a vele járó dörgés sem jelentkezett.
Sun kilesett az étterem sarkánál, de sehol nem látta az indigószeműt.
– Talán megijedt a vihartól – gondolta.
Megkönnyebbülten sóhajtott, és szorosabbra húzta a kapucniját. Sietősen tette meg a park felé a rövid utat, sűrűn hátrapillantva. Próbált nem foglalkozni átázott cipőjével és a nyakán beszivárgó hideg esőcseppekkel, de időről időre elfogta a pánik, és megborzongott. Minél előbb haza akart érni a biztonságba – már ha otthon valóban biztonságban lesz.
– Briannél nem aludhatok – tűnődött magában. A fiúja talán még félreértené a szándékát, és azt hinné, hogy a két hónapos kapcsolatuk végre eljutott arra a szintre, hogy meztelenül ünnepeljenek a takaró alatt. Nem volt kedve a szexhez, pontosabban még nem állt készen arra, hogy újra megpróbálja. Legutóbb is csúfos kudarcot vallott, amiért megint csak az égését hibáztatta. Inkább elhessegette a dühödt gondolatait, hogy Deron még a szexuális életét is tönkretette, és megint az idegent kereste a tekintetével, de sehol nem látta.
Elért a nagy tölgyfákat körülölelő fémkerítéshez, és szinte abban a pillanatban a barátja motorja is bekanyarodott. A lány fellélegzett, és örömmel konstatálta, hogy a pénzbehajtónak vélt alak még mindig sehol nincs. Odarohant a magas, motorosruhát viselő fiúhoz, és felkapaszkodott mögé. Elfogadta a felé nyújtott bukósisakot, és örömmel ölelte át hátulról Brian derekát. Mélyet lélegzett a nedves bőr fanyar illatából.
– Hogyhogy kirúgtak? Mi történt, Sun bébi? – kérdezte a fiú a szokásosnál jóval komolyabban, miközben hátrafordulva feltolta a bukósisakja plexijét.
Sun rámosolygott, és legszívesebben megcsókolta volna, helyette azonban inkább gyorsan ő is a fejére húzta a sisakot.
– Majd később elmondom, de most indulj, mielőtt halálra fagyok!
Sun utoljára körbekémlelte a forgalmas utat, ahonnan jött, de az idegen még mindig nem került elő.
A hazafelé vezető úton az eső és a vele járó hideg teljesen kimosta belőle az üldözőjével kapcsolatos aggodalmakat. Minden erejére szüksége volt, hogy figyelmen kívül hagyja a kabátja nyakánál befolyó hideg vizet. Ilyenkor mindig keresett valami meleg emléket, amibe belebújhatott, és valahogy mindig a Deronnal való emlékképeknél kötött ki. Ha másra nem is, arra tisztán emlékezett, hogy bármennyire is hideg volt azokon a napokon, amiket együtt töltöttek, elég volt csak rádőlnie az ördögpalántára, vagy megérintenie a bőrét, és olyan érzése támadt, mintha meleg szobában ücsörögne.
Az utcalámpák fénye többször is ki-kialudt, mire odaértek a vörös téglából épült ötszintes házhoz, ahol Sun lakott. A csatornák rácsos fedelén felgyülemlett az eső, és több helyen is állt a forgalom. Brian a járdára parkolt, egy nagyobb fa mellé.
– Szóval, mi történt? – kérdezte a fiú, ahogy leszállt a motorról.
Sun képtelen volt válaszolni.
– Majd később elmondom! – hazudta.
A nagykapu elektromos zárjához érve Sun beütötte a kódot, de a fények váratlanul kialudtak, majd újra visszakapcsoltak. Az áramkimaradás miatt az elektromos panel nem fogadta el a kódot.
– N-Nem hiszem el…! – vacogta a lány.
Baljának dermedt ujjaival kutatni kezdett a kulcs után a táskájának felső zsebében, miközben próbálta kitalálni, mit is mondhatna Briannek, de a hidegtől való félelem bekebelezte minden más gondolatát. Úgy remegett, hogy kétszer is visszacsúszott a súlyos kulcscsomó, Sun pedig kezdte végleg elveszíteni a lélekjelenlétét. Ha nem jut be, meg fog fagyni.
– Sun! Válaszolj már! – ébresztette Brian kiabálása. – Miért rúgtak ki? Imádtál ott dolgozni! A főnököd meg minden egyes alkalommal, amikor kettesben maradtunk, megmondta, ha bántani merlek, akkor agyoncsap!
Sun nem foglalkozott Brian szavaival. Végre sikeresen kiemelte a foszforeszkáló csontvázzal díszített óriási kulcscsomóját, amin még mindig ott fityegtek a Para-bolt nyitóeszközei. Megkönnyebbülten felsóhajtott: már tudta, hogyan szabaduljon meg Briantől.
– Vissza kell menni a Para-boltba!
– Mégis minek? Nem most rúgtak ki? – csodálkozott a fiú.
– Itt maradt nálam a kulcs!
– Na, és? Nekik van sajátjuk, nem?
Sun próbálta csillapítani a remegését, és elkezdte lefűzni a Para-bolthoz tartozó karikát.
– Szükségük van rá. Én már nem akarok visszamenni.
– Miért nem? – kérdezte Brian, aztán lehajolt a lányhoz, és megragadta a vállát. – Bántott az a rohadék?!
– Dehogyis!
– Bébi! Nyugodtan mondd meg, ha baj van! Rám számíthatsz! – erősködött a fiú.
Sunnak végre sikerült a bolti kulcskarikát eltávolítani a sajátjáról, és Briannek nyújtotta.
– Vidd vissza, kérlek!
A fiú homlokráncolva végigmérte.
– Biztos nem bántott?
– Persze, hogy nem! Csak vidd vissza, kérlek!
Brian végre hitt neki, de nem állt kötélnek. Karba fonta a kezét, és úgy nézett ki az eresz alól. Az eget újabb óriási villám borította be.
– Na, azt már nem! Ítéletidő van, ha nem látnád! Ma már biztos nem fogok motorra ülni! Majd holnap reggel visszaviszem.
Sun számára nagy volt a kísértés, hogy mégis marasztalja Briant, de kár volt hazudnia magának: ha a munkahelyén megtalálta az idegen, akkor a lakcímét is tudhatja. Attól, hogy nem liheg a nyakába, még őt keresi a régi nevén. Elszorult a szíve, hogy ilyen hamar meg kell válnia mindentől, beleértve Briant is, az eddigi talán egyetlen olyan barátjától, aki nem csalta meg.
– Ha visszaviszed, lefekszem veled! – kiáltott fel végső fegyveréhez nyúlva.
Brian kék szeme tágra nyílt az ajánlattól, majd mélyet szívott az esőillatú levegőből.
– Biztos? Nem menekülsz többé előlem, nem fogsz megütni? – kérdezte reszkető hangon.
– Aha! Amúgy is terveztem már egy ideje. Összeszedem magam, és ma éjjel megtesszük! – hazudta Sun szemrebbenés nélkül.
Volt némi bűntudata, hogy ilyen csellel küldi el Briant, de jobb volt, mintha baja esne.
– De ha visszajöttem, nincs ellenkezés! – kötötte ki a fiú, és kikapta a kezéből a kulcsokat.
Sun torka elszorult, miközben azt figyelte, ahogy a fiú elsiet az esőben. Nem így akart elválni tőle, hogy még csak azt sem mondhatja, hogy „viszlát”, mégis tudta, hogy ez volt a helyes.
Kulccsal nyitotta ki az ajtót, és felsietett az ötfordulós lépcsősoron. Végigrohant a harmadik emelet folyosóján, és elérte a biztonságos, ötpontos zárral felszerelt ajtót, amit azonnal nekiállt kinyitni. A szomszéd lakásból a barátnője, Melissa lépett ki. Az alacsony lány fején turbánszerűen felcsavart törölköző volt, a testén virágos köntös, a lábán pedig nyuszis mamusz. Olyan volt, mint egy riadt kislány, noha már elmúlt huszonöt éves.
– Minden oké, Sun? – kérdezte egérhangon, sűrűn kibámulva a folyosói ablakokon.
– Ja… p-persze – dideregte Sun, miközben egy pillanatra sem állt meg a keze. – Cs-Csak hideg van!
– Fura ez a vihar… mintha jönne a világvége. Állandóan kikapcsol a tévé és elmegy a villany – pillantott a folyosó pislákoló fényeire.
– A… aha – suttogta Sun remegve.
Legszívesebben elbőgte volna magát, hogy Melissától sem búcsúzhat el. Az egyetlen barátnője volt, aki három évet is kibírt mellette, de nem akart ráijeszteni egy olyan lányra, aki lehunyt szemmel vészeli át még az akciófilmekben lévő lövöldözést is.
– Brian hol van?
– Majd jön – lehelte Sun, és végre beletalált a zárba. – Visszaviszi a Para-boltba a kulcsokat.
– Ilyen viharban?! – horkant fel Melissa értetlenül.
– A-Aha.
Sun végre kinyitotta az ajtót. Be akart rohanni, de a lány elkapta. Görcsösen szorította a vállát.
– Miért viszi vissza a kulcsokat?!
– Kirúgtak – mondta Sun, és kiszakítva magát Melissa szorításából, bevágta maga mögött az ajtót, ami automatikusan bezárt.
Az előszobába érve megszokásból azonnal az elektromos hőszabályzóhoz lépett, és feltekerte a maximumra, csak utána kapcsolt villanyt. Levette a bukósisakját, és a hunyorgó fényben a szekrényen lévő tükörbe bámult.
Az arca vörös, barna szeme véreres volt a kimerültségtől és a visszatartott könnyektől. Nyúzottnak és fáradtnak tűnt; szőke, rövid, egyenes szálú haja teljesen kibomlott, és fele az arcára tapadt. Egy pillanatra elkapta a kísértés, hogy enged a könnyeinek, de inkább gyorsan elfordult és új copfot csinált. A tudata mélyéről jöttek fel az apja szavai, amelyeket akkor intézett hozzá, mikor ideköltöztek a menekülés után:
„Ha keres valaki a régi nevünkön, amíg nem vagyok itthon, csak fordíts hátat mindennek és menekülj! Búcsúüzenetnek elég, ha elviszed a pisztolyom a fiókból, érteni fogom. Ne telefonálj, és ne szólj senkinek, majd én megtalállak.”
Sun némi aggodalommal indult a pisztolyért, hiszen megszegte a parancsot azzal, hogy telefonált. Átrohant a bézs színű nappalin, és benyitott az apja szobájába. Az éjjeliszekrény felső fiókjának mélyén valóban ott volt az ígért pisztoly. Rémülettel tartotta maga előtt, hiszen ezzel elvehette egy ember életét.
A pislákoló lámpa váratlanul szétrobbant a feje felett, és elárasztotta a házat a sötétség. Sun azonnal a zsebébe dugta a fegyvert, és rohant a szobájába. A sötétségben csupán az ablakon bevilágító óriásvillámok fehér energianyalábjai szolgáltatták a fényt. Sietve előszedte az ágya alatti túratáskáját, és beleürítette a szekrénye lényegesnek vélt tartalmát. Beledobálta minden félretett pénzét, és néhány horrorkönyvet, végül a párnája alatt lévő bőrkötetes Emlékfüzetét vette elő.
Összefűzte a táskáját, és a hátára vette. Amint az előszobába ért, megrándult alatta a föld, és szörnyű robaj rázta meg a lakást, mintha ketté akarna hasadni a világ.
Sun kitántorodott az ajtón, és egyenesen az ismerős indigó szemű alak karjába esett. A férfi sápadt volt és betegnek tűnt. Barna haja a gravitációnak ellentmondva mozgolódott, és lilás árnyalatú szikrákat ontott magából. Azonnal elengedte a lányt, és a folyosó ablakához hátrált.
A semmiből egy kórus ezerszólamú hangja lengte be a levegőt, és rezegtette meg az ablakokat. Sun nem értette a szöveget, de érezte a hatását. Hirtelen eltűnt minden gondolat a fejéből, és úgy érezte, hogy a férfi akár meg is támadhatná, akkor se tudna tenni ellene. Csak állt ott bénán, és hallgatta az angyali éneket, amiből többet és többet akart. A mindent körbelengő boldogság viszont nem jutott el az üldözőjéig. A férfi a földre rogyott, egyik kezével az egyre több szikrát hányó hajába markolt, míg a másik kezét a szájára tapasztva úgy görnyedezett, mintha haldokolna.
Sun kezébe hirtelen borzalmas fájdalom nyilallt, mintha újra lángra akarna kapni a kisujja. Lenézett, és akkor látta meg, hogy ezüstös csillogású, idegen köd próbálja bevonni a testét, már a combjánál járt, csak a kisujja állt ellen neki. Sikítani akart, de a szája nem nyílt ki. Mintha a teste belefagyott volna a ködbe, képtelen volt mozogni, hiába parancsolta meg újra és újra az izmainak. A pánik volt az egyetlen, ami a felszínen tartotta a tudatát a dal hipnotizáló erejétől. Összeszorította a fogát, és megparancsolta a nem használt ujjának, hogy mozogjon.
A sok éve nem használt izmok lassan ugyan, de reagáltak az akaratára. Először a belső, majd a külső ujjperce hajolt be, amitől átjárta a csontig hatoló szenvedés. Úgy szakadt ki belőle az üvöltés, mintha évek óta visszatartotta volna. Az ördög haragja beizzította a dermedt végtagjait, és lángra lobbantotta a harci szellemét. Nem törődve semmivel, rohanni kezdett végig a folyosón, le a lépcsőn. A köd pedig követte, a bokájába kapaszkodott, mintha láncra akarná verni, és falat alkotott előtte. Próbálta megdermeszteni a ruháját, és a hajára fagyasztotta a nedvességet.
– Rohadj meg! – kiáltotta Sun lefelé rohanva a lépcsőkön, míg neki nem csapódott a földszint falának.
Az üvegajtón keresztül látta, ahogy a víz hömpölyög a járdán, és a fákat is kezdte körbeburkolni az ezüstös csillogású pára. Nem várakozhatott túl sokáig, mert a pára szüntelenül be akart áramlani a ruhájába és megtapadni a bőrén. A kapucniját a fejére húzta. Még egyet mozdítva a fájós ujján, kirontott a házból. Odakint az emberek mosolyogva álltak a kocsijaik mellett az eget kémlelve. Sun tudta, mi zajlik le bennük. Fél perccel azelőtt még ő is pontosan ugyanilyen dermedt nyugalomban állt az ének hatására. A magatehetetlen emberek kerülgetése közben óriási, széles, vakító villám csapott az útjába, amitől egy pillanatra azt hitte, meg fog halni. Azonban a villám egy fiú alakját vette fel. Ránézésre egykorúak lehettek. A fiú farmernadrágot, kabátot és bakancsot viselt. Fején háromsávos, villámokból álló glória volt, ami úgy áramlott ki a fehér, göndör tincseiből, mintha azok nagyfeszültségű kábelek lennének. Az idegen ragyogó, makulátlan arcán meglepettség látszott, ezüst, pupilla nélküli szemében kíváncsiság csillant.
– Nem akarunk bántani – zengte a fiú. Olyan volt a hangja, mintha egy teljes kórus lenne a torkában.
Sun reszketve hátralépett, pedig az agya szinte követelte, hogy higgyen neki, és menjen közel hozzá. Olyan volt, mint egy babonázó szépségű isten.
– Én Gewn vagyok – mutatott magára az ismeretlen alak.
Sun nem bírta tovább. A lába alatt folyó víz kezdte ismét a földhöz ragasztani, ezért minden erejét összeszedve rohanni kezdett a hátsó parkoló felé, ahol a kocsija várakozott.
A fiú mellette tűnt fel, de nem akarta sem elkapni, sem elébe állni. Barátságosan rámosolygott.
– Mit érzel? Nagyon különösen viselkedik a körülötted lévő dicsőség.
Sunt máskor nagyon érdekelte volna, hogy mi folyik itt, ha a köd és a városban zengő dal nem hozták volna mély öntudatlanságba, vagy a fagyhalálhoz közeli állapotba.
Odaért a kocsihoz, és remegve vette elő a kulcsát.
– Kérlek, válaszolj! Megéltem már több mint száz életet, és több mint húszezer évet, de ilyet még sosem éreztem! Ki vagy te?
Sunnak ismét toporognia kellett a vízben, hogy lerázza magáról a dermesztő jégdarabokat, és a sírás fojtogatta, miközben remegő kezével képtelen volt eltalálni a zárat. Felnyögött, amikor megint közelebb húzta az ujját a tenyeréhez, hogy megállítsa az izmai rángását.
Végre sikerült kinyitnia az ajtót, és szinte berepült a belső térbe, ahová a hideg köd azonnal követte. Bezárta az ajtót, és sietve ledobta maga mellé a táskát. Hosszas próbálkozás után beletalált a lyukba, és a kocsi keserves nyöszörgéssel elindult.
A fiú az üvegre tapadva, könyörgően nézett rá.
– Kérlek! Talán te vagy a megoldás, amivel helyreállíthatjuk Gorát!
Sun szíve majd belehasadt a fájdalmas, angyali arc látványába, mégsem bírt mást tenni, mint a gázra taposni. Nem volt idő a sajnálkozásra, bármiről is beszélt az idegen. Az ő élete forgott kockán.
A kocsi kereke megcsúszott a hömpölygő vízben. A támadó hideg pára újra és újra körbeburkolta a járművét, és próbált beszivárogni a résein. Nehezítették a közlekedést az úton hagyott autók, és a mellettük álló, ég felé bámuló, boldogan mosolygó emberek is. A feje zsongott a láthatatlan kórus hangjától, és szinte érezte a zsigereiben, hogy arra kéri, álljon meg és maradjon nyugton.
– Kérlek, ne menekülj! – hallotta az ismerős, gyönyörű hangot, és meglátta a glóriás fiú szomorú arcát az ablaküveg mellett száguldani.
– Ha nem megyek, halálra fagyok! – üvöltötte Sun magából kikelve.
A fiú meglepetten nézett, majd rámosolygott.
– Az lehetetlen! Az erőnk nem erőszakos természetű.
– Ti csináljátok… – nyögte a lány, és félrerántotta a kormányt, kikerülve egy, az út közepén ácsorgó családot. Az autó oldalra fordulva csúszott végig az utcán, és félő volt, hogy nekimegy egy nagyobb kerítésnek, azonban elmaradt a csattanás, mert Gewn beállt a fal és a felé vészesen közelítő jármű közé. Egyetlen arcrándulás nélkül tartotta vissza a kocsit, a hátából kinövő hat óriási tollszárny mozgatásával pedig visszatolta az útra.
– Jól vagy?
Sun torkát kaparta a düh. Amennyire kedves volt az idegen, annyira kegyetlen is. Nem volt ideje válaszolni, mert a köd ismét kezdett beszivárogni az álló autóba. Újra a gázra taposott.
– Bármit is csináltok, hagyjátok abba! – kiáltotta, de már megbánta: a pára a nyitott szájába akart behatolni.
– Olyan, mintha magadba szívnád a dicsőségünket! – bukkant fel mellette az ablaknál az angyali alak glóriás feje. – Ilyet még sosem láttam!
Sunt kezdte zavarni a szeme sarkában ragyogó idegesítő figura, akinek beszédére mintha ráhangolódott volna az agya. Meghallotta a mondatait, hiába nem akarta, és vonzotta a szemét a szép arca. Még erősebben markolt a kormányba, hogy a fájdalom által képes legyen uralkodni az ösztönein. Meglátta végre a külváros utcáit, ami azt jelentette, hogy közel van már a város határához.
– Legalább a nevedet áruld el! – kérlelte a kórus.
– A nevem Sun Whiscost – kiáltotta akaratlanul az igazi nevét. Ebben a pillanatban a fiú eltűnt mellőle, ő pedig nem tudta volna megmondani, hogy örül-e ennek, vagy sem. Elérte a Gournottából kivezető utat, ami Salt Lake Citybe vezet. Ott már kevésbé ragyogtak a villámok, és a kórus hangjai is mintha elgyengültek volna. Az égen viszont meglátott jó néhány fénylő, glóriás alakot. Fehér, bő ruhát viseltek, és úgy lebegtek a magasban, mint az elérhetetlen csillagok.
Sun lába hozzáfagyott a gázpedálhoz – ha akart sem tudott volna lassítani. Végül maga mögött hagyta Gournotta tábláját. Onnantól kezdve senki sem próbálta megállítani.

03. Sun

Sun kifulladva húzta fel magát egy kisebb emberkupac tetejére. A holtak alvadt vére és rothadó húsa beszínezte izzadságban úszó bőrét. A kezében követ szorongatott. A kő gömbölyded része tökéletesen kitöltötte a markát, az eleje viszont olyan volt, mint egy éles kés. Felért a kupac tetejére, és onnan nézett körbe a félhomályba burkolózó barlangban. A fényt a falon lecsorgó vékony lávafolyamok szolgáltatták. Vértől és izzadságtól ragacsos hajába beletekeredtek a mennyezetről lelógó aranygyökerek, ahogy körbefordította a fejét. Nem látott élőt, csak holtakat. A torka elszorult a látványtól és a sírás környékezte, amikor halk nyögést hallott nem messze magától. Éhes állat módjára ugrott le a porba, és nekiállt ásni egy másik, nagyobb hullakupacban. Egy fekete hajú, összevert arcú lány még lélegzett. Sun arcán groteszk mosoly jelent meg, és megsimította a haldokló haját. Majd a magasba emelte a követ, amikor egy hang dörrent rá:
– Ne tedd, kérlek!
Sun hátranézett. Egy tetőtől talpig véres, kifordult bokájú nő kúszott felé.
– Nem tehetek mást, Mama – mondta Sun sajnálat nélküli hangon, és a kő éles hegyével végighasított a haldokló karján. Egy ideig csak élvezettel figyelte a lány szenvedését, majd nevetve folytatta kínzását. Amikor már elég mély árkot vájt a roncsolódott karba, lehajolt, és szomjúságát a kiontott vérrel csillapította.
– Hagyd abba! – könyörögte a földön erőlködő nő.
Sun nem hallgatott rá. Mohón kortyolta a friss sebből a vért, ami ugyan se finom, se hideg nem volt, de legalább enyhítette torka szárazságát. Mikor eleget ivott, megtörölte a száját, és a felé kúszó alakhoz fordult.
– Kérsz belőle?
– Nem! És neked sem kellene!
– Akkor meghalsz – nevetett Sun, és tovább marcangolta a haldokló húsát.
Verte az arcát, és a gyomrába nyomta az éles követ. Kedvtelve nézte a haláltusát. A lány kíntól rekedt, nyöszörgő hangon távozott az élők sorából. Sun kacagva a magasba emelte a követ.
– Megöltem!
A felettük nyúló gyökerek vörössé váltak, és a körülöttük lévő láva izzani és bugyogni kezdett. Sun mély elégedettséggel szökkent le a kupacról, és a csupasz földbe vájta a vérrel átitatott követ. A feje fölött, az egyik gyökéren megjelent egy piros alma. Sun leszakította és beleharapott. Jóízűen rágott, mohón ette a gyümölcsöt, nem törődve annak vérízével és dobogó, édes magjával.

***

Sun sikoltva ébredt a szörnyű rémálomból. A kezébe temette az arcát, és mélyeket lélegzett. Még mindig érezte a szájában a hússzerű, lüktető gyümölcsöt, bőrén pedig a rátapadt vért és mocskot. A sérült ujjában dübörgött a fájdalom, ahogy minden rémálom után. Nagyot nyelt, hogy elnyomja a hányingerét, és megtörölte az arcát.
Az olcsó, koszos motelszoba látványa kicsit sem nyugtatta meg. Percekig bámulta némán az előtte lévő régi tévé üvegében tükröződő poros helyiség régi bútorait, az összetúrt ágyat, és a benne lévő megfáradt, szőke hajú önmagát. Még mindig érezte a bőrén a fagyhalál csípős érintését, és a fülében visszhangot vert az angyalok énekének néhány versszaka. Az angyalfiút és a furcsa üldözőjét sem tudta kiverni a fejéből. Az előző éjszaka túlságosan kimerültnek érezte magát, hogy szembenézzen a valósággal, de most már úrrá lett rajta a kíváncsiság. A távirányítóért nyúlt, és bekapcsolta a tévét. Érdekelte, mit szól a sajtó Gournotta helyzetéhez, de a csatornák nem figyelmeztettek semmiféle világvégére. Egyik reklámot kapcsolta el a másik rajzfilm után. Végül talált egy híradót, amiben valaki épp nyilatkozott a gournottai viharról.
– Váratlan ciklonok bárhol lecsaphatnak. A globális felmelegedés következményének tudható be, hogy Gournotta felett kialakult egy szupercella. Pánikra azonban semmi ok. Gournotta egyetlen halálos áldozat nélkül átvészelte a vihart, és megkezdtük a helyreállító folyamatokat. Az áramot ma hajnalban már sikerült visszakapcsolni.
Nem volt szó semmiféle angyaltámadásról, és már tovább is ugrottak a következő hírre néhány vágókép után, amelyeken azt mutatták, hogyan állítják helyre a városlakók megrongálódott épületeiket.
– Szupercella, mi? – morogta Sun bosszúsan, és kikapcsolta a tévét.
Úgy tűnt, minden rendben van az otthonában, és senkinek sem esett baja, de az egész ügy bűzlött. Nem értette, mire volt jó az egész, ha látszólag nem volt semmilyen hatása. Kíváncsi volt, hogy vajon Nick és a barátai észrevettek-e bármit az előző napi eseményekből.
Felkelt és a fürdőbe ment. A zuhanykabin ajtaja előtt hevertek a levetett vizes ruhái. Mikor hozzájuk ért, némi víz azonnal felkúszott a kézfejére, és érezte, hogy megint megpróbálja megfagyasztani. Felkiáltott, a csaphoz lépett, és forró vizet engedett, hogy leolvassza, de akkor észrevett valami különöset. Közelebbről nézve a víz egymásba rajzolt tökéletes körök formájában tapadt a bőrére, és lassan beleolvadt a kézfejébe. Kellemetlen, borzongató és rémisztő érzés volt. Bármi is volt az a dicsőség, amiről az angyalfiú beszélt, abban igaza volt, hogy tényleg magába szívta a bőre.
Erőt véve magán, ismét a dermedt ruháihoz hajolt, hogy előkerítse a telefonját. A kabátzsebében talált rá néhány rémült kiáltás közepette, miközben próbálta lerázni a bőrén felkúszó vizet. A telefon nem működött.
Valahogy sejtette, hogy nem bírta ki az olcsó készülék a sok esőt. Eszébe jutott, hogy így teljesül az apja kívánsága, és legalább senkinek nem fog telefonálni. Kíváncsi volt, hol van, és mit csinálhat most, vagy az a nő, akivel beszélt, mondott-e bármit is neki. Nem volt valami kedves.
Miután felöltözött, hogy ennivalót kerítsen magának, rádöbbent, hogy az egyetlen cipője csuromvizes, és át van itatva a fagyasztó dicsőséggel. Hiába próbálta legalább kimosni belőle forró vízzel, hogy később felvegye, ugyanolyan hideg maradt az anyag. Nem volt más választása, mint megszabadulni tőle. A vizes ruháival együtt a kinti kukába dobta, és mezítláb indult el, hogy kijelentkezzen ideiglenes szállásáról.
A motelben dolgozó fiatal, pattanásos képű recepciós, akárcsak előző este, most is furcsán nézett rá recsegő forgószékéből. A tekintete Sun mezítelen lábára esett.
– Szeretnék kijelentkezni – tette a szobakulcsát a pultra a lány.
A recepciós elfogadta a kulcsot, és azonnal visszaadta a bankkártyáját. Mintha csak tudta volna, hogy sántikál valamiben, így szólt:
– Száz dolcsi lesz, ha azt akarod, hogy senkinek se beszéljek rólad.
– Oké – vágta rá Sun, és azonnal átnyújtotta a százast.
– Tehetek érted valami mást is? – vigyorgott rá elégedetten a fiú.
– Kösz, nem.
A parkoló meglehetősen kihalt volt, az ég borús, a levegő esőillatú. A kocsi oldalában még mindig ott volt az angyal ujjainak tíz mélyedése, ahogy megállította az ütközést. A kocsi szegleteiben várakozó fagyasztó pára azonnal felé kúszott, ahogy beült, ezért lehúzta az ablakokat, és azonnal indított. A menetszél lassan ugyan, de kivitte a kis felhőcsomókat. Találnia kellett egy kis várost, ahol vehet magának cipőt, és jóllakhat, hogy aztán az eredeti úti céljára, Nefrára tudjon koncentrálni. Biztosra vette, hogy Deron el tudja magyarázni, hogy mégis mi volt ez az egész. Mindenesetre az kétségtelen tény volt, hogy az angyalok óriási fizikai erővel rendelkeztek. Sun elmerengett magában, hogy honnan jöhettek igazából vagy milyen célt szolgálhattak. Ahogy a démonok sem az emberek romlásba taszításáért voltak, úgy talán az angyalok sem azért léteztek, hogy segítsenek rajtuk. Bár az tény, hogy kedves volt vele a fiú, és jól tartotta magát az állítólagos húszezer éve ellenére. Úgy rémlett neki, hogy azt mondta, száz életet élt meg.
– Talán reinkarnálódnak – tűnődött magában.

A főúton haladva kereste a bajra figyelmeztető rádióműsorokat, de csak közúti balesetekről beszéltek, politikáról és a bűnözési rátáról. Egy órával később kénytelen volt megállni egy benzinkútnál: éhes volt, és a kocsiba sem ártott volna benzint tölteni. Beállt az egyes kúthoz, és sietve kiugrott. A kellemes meleg kocsiból dermesztő élmény volt kiszállnia, ezért sietett, ahogy csak tudott.
Egy lakókocsi parkolt be a mögötte lévő helyre, és két hat év körüli kisfiú szállt ki belőle. Nagydarab anyukájuk azonnal utánuk szólt, hogy maradjanak nyugton, majd hátrakiáltott:
– Bessie! Gyere már, és figyelj az öcséidre!
A lány nem lehetett sokkal fiatalabb Sunnál. Kócos hajjal vánszorgott le a lépcsőn, és a tekintetük összetalálkozott. Sun gyorsan elfordult és befejezte a tankolást, majd benyúlt a nagy zsákjáért, és elindult a bolt felé.
– Várj csak, kisasszony!
Sun nem nézett hátra. Nem akart szemtanúja lenni a családi idillnek, amiben neki soha nem lehetett része.
– Te ott! A hátizsákkal!
Sun megtorpant, és meglepetten hátrafordult. A nagydarab asszonyság a súlyát meghazudtoló gyorsasággal indult felé. Sun hideg arccal várta meg a fontoskodó nőt. Sokszor kipécézték maguknak az idegen anyukák, mintha valami ellenállhatatlan késztetést éreznének arra, hogy azonnal gondoskodni kezdjenek róla. Sűrűn megtörtént már.
– Miért vagy mezítláb? – kérdezte az asszony aggodalmasan.
Sun megvonta a vállát, és figyelte, ahogy a nő tekintete megakadt a ráncos bőrű ujján. Hátratette a kezét. Utálta, ha sajnálják miatta az emberek.
– Ellopták – hazudta azonnal.
– Ellopták a cipődet? – lépett közelebb a fiatal lány is, aki sokkal nagyobb érdeklődést mutatott az ő elrabolt cipője, mint az öccsei iránt.
– Ja. Még nem tudtam cipőt venni. Anyámhoz utazom Salt Lake Citybe. Kicsit összekaptam apámmal.
Sun már megszokta a folyamatos hazudozást. Az apja munkájáról, az égésének valós okáról, na meg a rémálmairól sem beszélhetett senkinek. Könnyebb volt így mindenki számára. Őt nem nézték bolondnak, és nem is került bajba.
– Hogy lopták el? – kíváncsiskodott Bessie.
Az anyuka a lánya vállára tette a kezét, mintha tisztában lenne Sun helyzetével.– Nem akarsz beülni hozzánk egy kicsit? Addig keresek neked cipőt. Bessie-nek biztos van egy régi lábbelije.
Sun legszívesebben nemet mondott volna, de a beton érintése túlságosan hideg volt. Rövid hezitálás után bólintott.
– Azt megköszönném.
– Hé! – kiáltott Bessie dühöngve. – Én nem egyeztem bele!
– Kifizetem – vágta rá Sun.
– Dehogy fizeted! – ellenkezett a nő, és közelebb lépett hozzá. – Gyere! Biztosan át vagy fagyva.
– Előbb veszek valamit enni – lépett hátra Sun, és próbált rámosolyogni a nőre, de csak az járt a fejében, hogy milyen lenne az ő édesanyja, ha nem halt volna meg egy balesetben.
Hátrafordult a benzinkút felé, és éhesen rohamozta meg a szendvicseshűtőt. Vett három salátát, két szendvicset meg két nagy üveg vizet. Legszívesebben ott nekilátott volna enni, de a cipőszerzés fontosabb volt. Gyorsan hozzácsapott a csomagjához egy térképet. Miután fizetett, papírzacskóval a kezében lépett ki.
Bessie sértetten, karba font kézzel állt a lakókocsi mellett. Sunt elkapta a nyomorult nincstelenség érzése, ami állandóan végigkísérte az életét. Utálta, hogy állandóan ő a csóró rászoruló, akit szánnak az emberek. Inkább oldalra lépett, és a kocsijához sietett.
– Hová mész? – kiáltott rá Bessie.
Sun legszívesebben visszakiabált volna valami csúnyát, de mosolyt erőltetett az arcára.
– Anyám most telefonált, hogy elém jön! Nem kell a cipő… De azért nagyon kedves volt tőletek!
Gyorsan bevágódott a kocsijába és indított. A visszapillantóban nézte, ahogy a lakókocsi távolodik mögötte, és azt mondogatta magában, hogy már nem lehet messze Nefrától.
A következő pihenőn félreállt, és végre nekiállhatott az evésnek. Mohón falta húsmentes szendvicsét, és vízzel kísérte le. Majd miután kellemesen eltelt, előhúzta ruhája alól a palatickot. Tűnődve simította meg a meleg, idegen fémet, és belenyúlt a tetején lévő tölcsérbe. Pont belefért a mutatóujjának felső perce. A szárny lazán volt rögzítve a közepére. Egyetlen lendítéssel négyet is fordult, az alja pedig hegyes volt ugyan, de nem annyira, hogy felsértse a bőrét.
– Hogy működhetsz… – motyogta halkan, és ismét a tetejét nézte.
Az egyszerű logika szerint a tetejébe valamit tenni kellene, az alját pedig szúrni valahová. Az jutott eszébe, hogy kell hozzá egy kiegészítő.
Ismét meglökte a kis szárnyat. Elgondolkodott azon, hogy talán tényleg délre kellene mennie, az Antarktisz felé, de nem volt hozzá sem elég pénze, sem felszerelése. Valóban ostobaságnak hatott, hogy ott legyen Nefra kapuja, de nem volt jobb ötlete. Ha a közelben lézeng, csak a pénze fogy. Az apjában pedig nem bízott. Ki tudja, talán érte sem jön.
Minél idősebb lett, annál kevésbé törődött vele a férfi. Már az is eszébe jutott, hogy valahol van még egy családja, ő pedig csak kolonc a nyakán.
A kilátástalan helyzet és a magány érzése hirtelen csapott le rá. A torkát szorította, és azt követelte, hogy sírjon. A palatickba kapaszkodva vészelte át a rá nehezedő nyomást, mikor észrevett valami különöset: a szárny alig érezhetően próbált kitörni a markából, oda-vissza hintázva. Elengedte, és feljebb ült. Az égetett ujjára pillantott, majd a tűre. Ahogy közelebb húzta az égett bőrfelülethez, azonnal mozgolódni kezdett. A gondolat, hogy talán ismét az égett ujja menti meg, teljesen lázba hozta. A kezébe fogta a kis szerkezetet, és kisujját lassan hozzáérintette az alsó, hegyes részhez. Úgy nyilallt belé a fájdalom, mintha az egész teste lángra kapott volna. Megrándult, a száját elnyomott kiáltás hagyta el, és olyan emléket látott meg, amire nagyobb szüksége volt, mint bármikor.

***

– Látod azt a csillagot? – mutatott a fekete karmos gyermekujj az Esthajnalcsillagra a korai éjszakában.
Sun Deron mellett ücsörgött a fűzfák melletti kripta tetején. A kislány meleg nadrágot és kabátot viselt, gumicsizmás lábát felhúzta, hogy még inkább a fekete ruhás ördögpalánta testéhez simulhasson. Elmélyülten nézte az eget, majd a legfényesebb csillagon állapodott meg a tekintete.
– Mi van vele?
– Az ott az én királyságom, Nefra – felelte cinkos mosollyal a fiú. Sötét szemének mélyéről felszínre tört néhány aranyszínű szál, akár egy cápa fenyegető uszonya. – Fogadjunk, nem tudod, hogy lehet odajutni!
– Űrhajóval? – találgatott Sun némi gondolkodás után.
Hangos, éles kacaj volt a válasz, amitől még jobban látszódtak Deron hosszú, hegyes szemfogai.
– Olyan buta vagy, Sunny!
– Nem vagyok buta! – kiáltotta sértetten a kislány, és már le is csúsztatta a kripta oldalán a lábát, hogy továbbálljon, de a fiú keze egy felnőtt erejével ragadta meg a karját.
– Hová akarsz menni? – gyermekhangjába némi morgás is vegyült.
– Haza.
Deron gúnyos vigyorral karolta át a vállát, majd maga mellé húzta a lányt.
– Itt maradsz, hideg van – felelte magabiztosan a démonfiú, és olyan közel húzta magához Sunt, hogy az arcuk egymáshoz simult. – Atyám szerint a tudásnál nincs fontosabb dolog a világon, és mindent el kell követni azért, hogy a birtokunkba kerüljön. Még az erőnél is fontosabb, úgyhogy jól figyelj, mert én most tudást ruházok rád.
Ismét az ég felé nyújtotta a tenyerét.
– Van egy láthatatlan háló, ami összeköti a világainkat. Olyan hatalmas, hogy körbefogja Nefrát és a Földet is. Heliassannak hívják.
– Emberek is beléphetnek oda? – kíváncsiskodott rögvest a lány.
– Igen, de segítség nélkül nem tudjátok használni. Bizonyos részei még egy démon számára is életveszélyesek – eközben Deron benyúlt fekete inge alá, és előhúzott egy alul hegyes, felül tölcsér formájú medált, aminek az oldalán egy szárnyat mintázó tű lengedezett.
– Ez itt a palatick, amivel a Heliassanban közlekedünk. Még nekünk is szükségünk van iránytűre, ha a Földre akarunk jönni. Nefrában többnyire biztosítva vannak a járatok, de az ide vezető út nincs. Nem olyan könnyű ide eljutni. Jöhetnek akár gyengébb áramlatok és patris kövek is, amelyek akár olyan nagyok is lehetnek, mint ez a sírkő, vagy kicsik, mint a por a szélben. Ha egy nagyobb patris kő áthalad rajtad, akár el is ragadhatja az életed. A járatok összeomolhatnak körülötted, és ha belezuhansz a Heliassan falába, akkor ott megfulladsz.
Sun szomorúan görbítette lefelé a száját.
Deron kiélvezte egy pillanatig a lány arckifejezését, majd folytatta:
– De atyám megtalálta a megoldást rá. Feltalálta, hogyan használhatjátok egymagatok is biztonságosan.
– Hogyan? – kérdezte mohón a lány.
Deron elengedte az iránytűt, és ismét körbenézett a kopár temetőben. A figyelme megakadt egy idős férfin, aki a sírok között közeledett. Azonnal lehunyta a szemét. A fekete, hullámos tincseiben lévő barázdált, egyenes szarvai lassan kezdtek eltűnni.
– Ez neked nem fáj? – kérdezte Sun, csendben figyelve a mutatványt.
– Nem. Maradj csendben! Koncentrálnom kell.

***

Sun kopogásra ébredt. A teste még mindig zsibbadt az ujja és a palatick közötti különös reakciótól. A kocsi teljesen áthűlt, odakint már félhomály uralkodott. Egy napszemüveges, kapucnis fiú hajolt az ablakához. A csuklya alól kilátszódtak királykékre festett göndör tincsei.
Sun nem örült a zavaró tényezőnek, főleg nem egy ilyenfajta srácnak. Egyedül akart lenni, hogy papírra vethesse és kielemezhesse az új emléket, de azért résnyire letekerte az ablakot.
– Mi a helyzet, cicám? Eltévedtél? – kérdezte kíváncsian az idegen.
A lány bosszúsan felsóhajtott. Semmi kedve nem volt a fiúhoz, aki talán drogozott is, hiszen még szürkületben is napszemüveget viselt.
– Csak pihentem egyet, de már megyek is tovább – közölte Sun, és indított.
– Hová mész? – kapaszkodott be az idegen kék kesztyűs ujjaival az ablak résén.
– Mi közöd hozzá?! – kérdezte a lány egyre türelmetlenebbül.
– Csak az érdekelne, nem akarsz-e egy kis pénzt keresni?
– Nem vagyok kurva! – vágott vissza Sun és elindult, de a srác nem engedte el az üveget, így kénytelen volt megállni.
– Félreérted, babám! A szárnyaimat kéne lemosni!
Sunt megdöbbentette a kijelentés, a fiú pedig ezt kihasználva tovább beszélt:
– Az én drága szárnyaimat csak kézzel lehet tisztítani! Adok érte ötszáz dolcsit!
– Miféle szárnyak? – kérdezte a lány értetlenkedve.
A fiú zárt mosolyt ejtett és oldalra bökött. A szemközti parkolósávban egy csupa sár, kék sportautó állt keresztbe fordulva, három másik helyet is elfoglalva. Sun némileg csalódott a kocsi láttán.
– Elég koszos lett a kicsike idefelé jövet, de ha rendesen meg van tisztítva, hasítja a levegőt!
Sun elvetette az indulást, és ellenszenvvel nézte a napszemüveges srácot. Már megijedt, hogy valódi szárnyakról van szó, és ismét egy mennyei lény üldözi, de csak egy flepnis volt. Elgondolkodott az ajánlaton. A pénz nem jött volna rosszul.
– Na? Milyen üzlet? Ha ügyes leszel, lehet belőle nyolcszáz dolcsi is.
– Tényleg csak kocsimosásról van szó?
– Persze! – nevetett fel a srác. – Ha vársz egy kicsit, ideállok! Ha közelebbről látod, hamar megérted, miért nem szabad kocsimosóba vinni!
– De mellém állj, ne mögém – döntött végül Sun.
A fiú intett és már el is rohant. A távolodó alakját figyelve Sun már nem is látta olyan veszélyesnek. Alacsony volt, márkás, bő farmert viselt és kapucnis pulóvert. Nem lehetett több tizenhétnél. Beült a kocsiba, kikanyarodott, majd megkerülve a padkát, óvatosan a lány mellé állt.
Még a felnik is sárosak voltak. Sun arra a következtetésre jutott, hogy a fiú bizonyára gazdag, elvált szülők gyermeke lehet, akik ezzel a járgánnyal próbálták pótolni a családot lelkileg sérült fiacskájuk számára. A kocsi ajtaja felfelé nyílt, a fiú kiszállt, és óvatosan megsimította a tetejét.
– Csak hideg ásványvízzel szabad mosni, sem a meleg vizet, sem a tisztítószert nem bírja.
Sun letekerte az ablakot, és kihajolt. Hideg vízzel és tisztítószerek nélkül lemosni kész rémálomnak ígérkezett.
– Miért nem lehet legalább meleg vizet használni? – vonta fel a szemöldökét a lány.
– Mert különleges a festése. Ha elég gyors leszel, ezerkétszázat is kaphatsz érte.
Sunnak egyre gyanúsabb lett a felfelé kúszó ár. A fiú ruhái és a kocsija alapján viszont kizártnak látszott, hogy ne tudná kifizetni.
– Előre kérem a felét.
Az idegen bosszúsan összepréselte a száját, és egy pillanatig hallgatott, majd felemelte a hangját:
– Attól, hogy van pénzem, ne nézz bolondnak! Ki sem szállsz, és máris előlegről beszélsz? Mi a biztosíték, hogy nem lépsz le?
Sun oda sem nézve a ruhája alá rejtette a palatickot. Kinyitotta az ajtót, de habozott kiszállni. A hidegtől való félelem azonnal megrettentette. A fiú is hamar felfedezte a meztelen lábát, mert hosszas némasággal bámulta.
– Azért mosom le a kocsid, hogy legyen cipőre! Ne szólj egy szót se!
Válaszként a fiú sarkon fordult, és a csomagtartóhoz lépett. Egy kézzel felmarkolt egy nagy zsugor ásványvizet, majd könnyedén a lány elé hajította. Tovább matatott, és beljebb hajolt a csomagtartó mélyére. Néhány pillanat után pedig egy pár hivalkodó kék színű csizmát emelt ki, amit szintén ledobott elé.
– Kölcsönbe van! – mondta gőgösen.
Sun a kezébe vette a csizmát. Furcsa, bizsergető érzés járta át, amikor megtapintotta a lábbeli testmeleg, puha felületét. Ismét a napszemüveges fiúra pillantott, majd a kocsi egy tiszta pontjára. Ugyanolyan színe volt, mint a hajának, a kesztyűjének és a csizmának.
– Látom, szereted a kéket – állapította meg a lány, és kifordult az ülésből, hogy belebújjon a lábbelibe.
Kényelmes és puha volt, még ha nem is volt benne bélés. A fiú lecsukta a kocsi hátulját, valaminek nagyon örült, mert csukott szájjal mosolygott. Egy rongy volt az egyik kezében, a másikban pedig négyszáz dollár.
– Előlegnek megteszi?
Sun biccentett és eltette a pénzt.
– Milyen gyorsan kell végeznem?
– Ahogy csak tudsz. Minél tisztább, annál jobb – felelte a fiú.
Sun kész idiótának érezte magát, ahogy nekiállt a drága, oxigénnel dúsított ásványvizet rálocsolni a sáros motorháztetőre, de hát pénzről volt szó. Olyan pénzről, ami talán kitart addig, míg megtudja, mi az a biztonságos közlekedési mód a Heliassanba, amiről Deron beszélt az emlékeiben. Most már tisztában volt vele, hogy közel sem lesz olyan könnyű az átkelés, ahogy várta. Emellett még mindig nem tudta, hogyan működik a palatick.
A fiú az ő kocsijának támaszkodott, és karba font kezekkel figyelte.
– Mit keres egy magadfajta csinibaba errefelé teljesen egyedül?
– Ha fel akarsz szedni, előre szólok, hogy van pasim – mondta Sun magabiztosan, miközben a szívébe kegyetlenül belemart az igazság: csak volt. Már nincs.
– Hol van? Én nem látom – jött a gúnyos válasz.
– Hozzá megyek – felelte zsigerből a lány, és nekiállt a fellazult sár dörzsölésének.
Tudta, hogy nem engedhet túl sok kérdést a különc fiúnak. Még mindig keresheti a szikrázó hajú fickó. Neki kell irányítása alá vonnia a beszélgetést.
– Na, és neked hol a csajod? Egy ilyen kocsi mellé biztos járt egy szép lány is.
Halk nevetés volt a válasz.
– Tévedés. Amúgy sem vagyok a monogámia híve.
Sun akaratlanul elhúzta a száját. Sosem szerette a fiúhoz hasonló gazdag „apuci kedvenceit”, akiknek semmi nem volt elég.
– A szüleid biztos nagyon büszkék rád – szúrta oda neki gúnyosan.
– Állami gondozásban nevelkedtem. Nem kellettem a szüleimnek.
Sun keze megállt, majd megakadt a szeme a matt fényű kocsin, és legszívesebben felnevetett volna.
– Persze – vetette oda.
– Tényleg – mondta a fiú, és hátat fordított neki. – Megyek és hozok egy kávét. Ha lenyúlod a kocsim, megtalállak és kicsinállak, érthető?
Sun morcosan bólintott, és tovább suvickolt.
Már végzett a motorháztetővel, mikor visszatért a fiú. A kezében két gőzölgő italt tartott.
– Igyál!
Sun inkább visszafordult az autóhoz.
– Kösz, nem kérek a szánalmadból. Megfizeted, én meg elvégzem a melót.
A fiú nem erőltette a dolgot, helyette kinyitotta a lány öreg járgányának ajtaját, és beült. Sun dühöngve fordult hátra.
– Állítsd le magad! Attól, hogy lemosom a kocsid, még nem ülhetsz be az enyémbe!
– Azt hiszed, akármit is akarnék a te csotrogányodtól? – kérdezte a fiú sötét vigyorral, és belekortyolt a kávéba.
– Csak ne nyúlj a cuccaimhoz! – dühöngött Sun.
A kocsimosás mintha egyre nehezebben ment volna. A keze átfagyott a hideg víztől, és begörcsöltek az ujjai. Jobb lett volna a rongy helyett egy súrolókefe, de biztos volt benne, hogy a srác „szárnyának” az sem tenne jót.
– Azt hittem, ennél gyorsabb leszel – panaszolta az idegen.
Sun legyűrte a dühét, és ismét belekezdett a dörzsölésbe, amikor a lába mellett két kék színű bőrkesztyű landolt. Sun hátrafordult. A fiú meztelen, sápadt kezekkel nyomkodta a telefonját. Nem mondott semmit. Még ha durva is volt a stílusa, akkor is segítőkészen viselkedett, és nem sajnálta tőle a holmiját.
– Egyébként hogy hívnak? – kérdezte a lány, miközben belebújt a kesztyűkbe.
A fiú elfintorodott a kérdésre.
– Mit számít az? Te lomosod a kocsim, én meg kifizetlek.
Sun nem erőltette a kíváncsiskodást. Arra gondolt, biztos volt oka rá, hogy eltakarja az arcát.
– Remélem, nem egy baltás gyilkos vagy, aki megszökött valahonnan.
A fiú nevetve kiszállt, és elindult a kocsi túloldalához.
– Nem. A balta nem az én stílusom. Én kaszát használok.
Sunnak akaratlanul megtetszett a válasz, és úgy fordult, hogy lássa a fiút, de az már az autója túloldalát vizsgálta, ahol Gewn otthagyta a keze nyomát. A lány arcáról leolvadt a mosoly, és próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna.
– Kaszát? Kicsit alacsony vagy hozzá, nem?
A fiú ezen jót nevetett.
– Attól függ, hogy forgatja az illető. Ennek semmi köze a magassághoz.
Sun furcsállotta az idegen reakcióját, ugyanis a válasz túl komoly volt ahhoz, hogy vicces legyen. Óvatosan bekukkantott a fekete üvegen, hátha lát egy kaszát, de semmit sem látott. Eszébe jutott, hogy talán tényleg van bent egy kasza, és a srácnál valami rituálé a kocsimosás, mielőtt megöli az áldozatait. Rengeteg pszichopata élt az országban. Jó néhány para-bolti törzsvásárló sem volt normális.
Lehajolt, és a felnit kezdte mosni.
– Na és hol tanultál meg kaszát forgatni? A mezőn?
– Nem.
Sun hátrafordult, az idegen már mögötte állt. Nem tette szóvá Gewn kezének nyomát, és egyre csak a telefonját nyomkodta.
– Ma még kész lesz? Mert ha lassú leszel, levonok a pénzből – vetette oda a fiú.
A lány visszafordult, és próbálta lecsillapítani a félelmeit. Akárhogy is gondolkodott, furcsa volt, hogy nem tette szóvá a kocsi burkolatába nyomódott angyali kéznyomot. Megköszörülte a torkát.
– Csak azon gondolkodtam, hogy ki akarsz-e nyírni vagy valami – mondta az idegennek.
– Nem, Sun Whiscost. Én azért jöttem, hogy megvédjelek.
Sun kezéből kiesett a rongy, és rettegve a zsebébe kapott a pisztoly után. A fiú levette a szemüvegét. A sápadt arc finom vonású és szép volt, hasonlított az előző napi angyaléhoz, de a szeme olyan volt, mint egy démoné: ék alakú pupilla és rikító, királykék írisz.
– Nefra hercege küldött hozzád.